1. Rengeteget köszönhetek Pep Guardiolának
Ha Katalóniában nősz fel, akkor a Pep által fémjelzett évek legendásak számodra. Xavi, Iniesta, Busquets Messi… Ti is ismeri ezt a csapatot, nemde?
Emlékszem, hogy egy kis bárban néztem mindig a meccseket Sant Pere de Ribes-ben. Ez az a hely, ahol felnőttem, nagyjából negyven percre van autóval Barcelonától. Folyamatosan nagyítóval néztem Xavi és Iniesta játékát, hogyan mozognak, hogyan teremtenek területet, hogyan monitorozzák a körülöttük lévő területet, mielőtt megkapják a labdát. Iniesta mindig előre mozgott a labdával, én is ugyanezt próbálom megvalósítani. Ma pedig úgy érzem, én is hasonlóan látom a játékot, ahogyan ők. Ez a Barça Módszer, ha úgy tetszik.
Mai napig követem Pepet, dolgozzon bárhol is, mert szerelmes vagyok a futballjába. Ha pedig nyer, én is boldog vagyok, kivéve persze, ha a Barça ellen arat győzelmet. (nevet)
2. El akartam hagyni a Barcelonát
Nulla esélyt láttam arra, hogy lehetőséget kapjak ennél a klubnál a legmagasabb szinten.
Nullát.
Mindenki arról álmodik, hogy egy nap a Camp Nou-ban játszhasson. Emlékszem, 14 évesen jutottam be először a stadionba, mai napig megvan bennem az érzés, amikor felnéztem, hogy mekkora nagy ez a stadion. Látod a 90 ezer embert és majdnem elszédülsz. De, amikor azt mondom, hogy ez volt mindenkinek az álma, akkor a fiúkról beszélek csak.
Hogy a lányok gondoltak volna erre? Ugyan, esélytelen. Nem csak erre…
Akkoriban a Femení mérkőzéseit még nem adták a televízióban, nem voltak jelen a közösségi médiában. A lehetetlennel volt egyenlő, hogy te nőként valaha is a Camp Nou-ban léphess pályára. Akkoriban Spanyolország legjobb női csapata sem volt még profi…
Így hát, amikor még az U15-ös csapatban fociztam, nem láttam magam előtt az utat, hogyan lehetne belőlem profi játékos itt. De nem csak Spanyolországban, sehol máshol Európában, olyan országokra gondolok, mint Anglia vagy Németország, az emberek azonban sokat beszéltek nekem Amerikáról. Ott ugyanis folytathattad a tanulmányaidat, melyet követően profi játékos is lehettél. Ez igazán remek! – gondoltam magamban. Még beszéltünk is a szüleimmel az oregoni egyetemről, hogy milyen vizsgákat kéne letennem például.
Mindig is szeretni fogom a Barcelonát, de a karrieredre kell gondolnod elsődlegesen, nem?
Aztán 17 évesen, amikor már a második csapatnál tartottam, a Barça hirtelen megalapította az első professzionális csapatát, rá egy évre pedig felkerültem a nagyokhoz. Így lett két év alatt az amerikai kalandból profi barcelonai szerződés.
3. A szüleim harca a spanyol törvényekkel
Mindketten nyelvtant és irodalmat tanítanak, a házunk olyan, akár egy könyvtár! Akkoriban, ha egy párnak gyermeke született, akkor kötelező volt az apa keresztnevét előre venni, az anyáé pedig maradt a második. Nem tudom, volt-e bármiféle konkrét oka annak, hogy ezt megszabják, akkoriban ez így működött.
Szóval a szüleimnek ez nem tetszett. Mindig is harcoltak a férfi és a nő közötti egyenlőségért, így amikor 1998-ban megszülettem, komoly energiát öltek abba, hogy ezen változtassanak, végül pedig sikerült nekik. Az első nevem Bonmatí lett, édesanyámtól, a második pedig Conca, amit édesapámtól örököltem.
Nagyon büszke vagyok arra, amit véghez vittek ketten. Ez az odaadás a női jogokért, érzem, hogy ez öröklődött bennem is.
4. Nagyon nehéz volt az a bizonyos közös sztrájk
De még mennyire… Mérkőzéseket hagytál ki, amivel pénzt, szponzorokat és minden mást buktál. Mindeközben a média kinyírt ezért téged. Engem azonban nem érdekelt, része akartam lenni ennek. Azt éreztem, hogy a spanyol futballszövetségnek több pénzt kell invesztálnia belénk. Számos változást kellett eszközölniük, ha fel akarunk érni a csúcsra egy komoly tornán. Mi ezt akartuk, ez volt a célunk, máskülönben mi értelme van az egésznek?
A szezon során — és itt most csak a saját nézőpontomról beszélhetek — volt néhány találkozóm a szövetséggel. Mindketten egyetértettünk abban, hogy szükség van több változtatásra azt megelőzően, hogy visszatérek. Bízom benne, hogy a szövetség megadja nekünk azt a támogatást, amit megérdemlünk. A végén pedig úgy döntöttem, hogy játszani fogok a világbajnokságon.
Egyelőre nem akarok ezzel az üggyel tovább foglalkozni. Nagyon izgatott vagyok emiatt a torna miatt, és biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem.
5. Nem akartam elhinni, amikor megtudtam, hogy teltház lesz a Camp Nou-ban
Ugyan már játszottunk korábban is ott a lányokkal, de akkor nem lehetett senki ott a koronavírus miatt. A Bajnokok Ligája negyeddöntőjében kaptunk ismét lehetőséget erre, ahol a Real Madriddal játszottunk. Nem tudtam, mire számítsak, mennyien jönnek majd.
Persze egy Clásicóról van szó, de akkor se voltak többen a stadionban néhány ezernél. Egyedül abban voltam biztos, hogy százan már lesznek legalább, mivel sok barátom és családtagom él Barcelonában, szóval ennyit már biztosan fel tudunk mutatni!
Folyamatosan követtem a közösségi oldalakon, hogyan állnak a jegyeladások. Az egészet nagyjából így kell elképzelni:
„Eladtunk 25,000 jegyet.”
Wow.
„Eladtunk 50,000 jegyet.”
Komoly???
„Az összes jegy elkelt.”
Nem… Lehetetlen.
Őszintén mondom, nem hittem el, hogy ez így van. Egy teltházas mérkőzés azt jelentené, hogy világrekordot döntünk, ennyien még soha nem néztek ugyanis egy női mérkőzést. Biztos voltam benne, hogy sokan mégsem fognak eljönni, ráadásul aznap még esett is az eső.
Amikor kiléptünk a kijáróból, akkor jöttünk rá, hogy ez nem álom, ez a valóság. Libabőrös lettem, amikor felálltunk a Bajnokok Ligája himnuszához. Körülnéztem, és elszédültem.
A mérkőzésen végül 5-2-re vertük a Realt, ami egy igazi parti hangulatú összecsapás volt. Két emlék él erősen a fejemben a mai napig. Az egyik a gólom, amivel 2-2-re módosítottam az állást. A másik, amikor a hangosbemondó valami ilyesmit közölt: „Ma 91,553-an vagyunk a Camp Nou-ban. Beírtuk magunkat a történelemkönyvekbe.”
Mindenki éljenzett erre, én pedig csak arra emlékszem, hogy azt mondom magamban: Wow, tényleg megcsináltuk.
6. Az a bizonyos Lyon elleni vereség tett minket igazi bajnokokká
Láttátok a Bajnokok Ligája idei döntőjét, nem? Amikor a Wolfsburg két perccel a kezdés után betalált, rögtön beugrott a Lyon elleni tavalyi döntő, ahol a hatodik percben már vezetést szereztek, végül pedig 3-1-es vereséget szenvedtünk. Az első reakcióm az volt, hogy NEM! NEM VESZÍTHETJÜK EL MEGINT!!
De ez csupán egy másodperc volt. Van is róla egy felvétel, amin látszik, hogy hangosan felordítok. A következő pillanatban pedig már rohanok a labdáért, hogy vigyem a középkezdéshez. Még sok időnk volt hátra.
Ezt követően átvettük a mérkőzés irányítását, egymás után dolgoztunk ki a helyzeteket, de mindegyiket kihagytuk.
Úgy voltam vele, hogy úgyis jön a gól előbb vagy utóbb… Jönnie kell!
Aztán a semmiből megszerezték a másodikat is…
Ennek ellenére is csak pozitív arcokat láttam az öltözőben magam körül a félidőben. Megtanultuk a leckét a Lyon ellen, mindannyian hittünk magunkban, tudtuk, hogy képesek vagyunk visszajönni, csak tovább kell folytatnunk a játékunkat, higgadtan. Ez az a mentális állapot, aminek köszönhetően végül sikerült fordítanunk, és nyernünk 3-2-re.
7. Mindenért harcolni akarunk
Ausztrália és Új-Zéland csodálatos hely, de nem nyaralni jöttünk ide.
A csapatunk más, mint volt korábban. A négy évvel ezelőtti tornán hiányzott belőlünk a rutin. Most a csapat magját olyan játékosok alkotják, akik mindent megnyertek már a Barcelonával. Sokkal könnyebb a dolgod, ha olyan játékosokkal játszol, akiket jól ismersz a klubcsapatodból. Azzal, hogy a Barça ekkorát fejlődött, logikus, hogy a válogatott is javul vele együtt. Nagyon kemény fizikai felkészülés áll mögöttünk a Barcelonánál, de mentálisan is sokat erősödtünk. Ezek nélkül képtelenség lenne megnyerni a világbajnokságot.
8. Rengeteget tanultam Vietnámtól
Imádok utazni, ez az, ami igazán kikapcsol. Néhány éve Vietnámba mentem, ahol a rizsföldek mellett túráztam, és láttam, hogy mezítláb szaladgálnak a gyerekek az éles sziklákon. Egyedül voltak. Cipőjük sem volt. Csak ültek ott azokon a magas sziklákon. A mi kultúránkban a szüleink már kiabálva rohantak volna felénk és mondták volna, hogy azonnal gyere le onnan. Ezek a gyerekek azonban csak mosolyogtak és nyugodtan üldögéltek.
Nekünk Európában megvan mindenünk, mégis azt nézzük állandóan, hogy mi az, amink nincs. Ezeknek a gyerekeknek pedig még cipőjük sem volt, mégis boldogok voltak.
9. Sok embernek van szüksége a segítségünkre
Néha azt gondolom, hogy ez a világ egy nagy szar. Annyi ember szenved, akarata ellenére kell elhagynia a hazáját, mert háború zajlik ott. Eljönnie olyan országokba, mint Spanyolország vagy Olaszország, mindezt pénz, barátok és nyelvismeret nélkül. Megszakad a szívem, ha erre gondolok. Mindannyian tudjuk, mi zajlik Ukrajnában, mert relatíve közel élünk hozzájuk, de a világ számos pontján ugyanez van. A nők Afganisztánban nem mehetnek egyetemre, nem hagyhatják el egyedül az otthonukat. Miért? Azért mert nők. Mennyire hihetetlen ez?
Ezek a tragikus sorsok mutatják meg, mennyire kivételes helyzetben élem a mindennapjaimat. Tavaly kezdtem együtt dolgozni egy bevándorlókkal foglalkozó szervezettel, az ACNUR-ral. Barcelonában futballedzéseket szerveznek a menekült nők számára, hogy itt támogató közeget biztosítsanak számukra, és segítsék a beilleszkedésüket. Ez nagyon klassz, nem? Mindig kérek a csapattársaimtól cipőket és mezeket, amit csak lehet. Tudom, hogy nem váltom meg ezzel a világot, de szerintem már jó néhány életet jobbá tettem. Számomra ez igazán sokat jelent.
10. Nem akarom itt abbahagyni
A Barcelonánál játszani nagyon kemény feladat, rendkívül intenzív. Mindig ott a következő edzés, a következő mérkőzés, a következő kupa. Minden évben ugyanaz a cél: megnyerni mindent. Egy nap, amikor szögre akasztom a csukámat, és a karrierem véget ér, biztosan eltöltök majd egy-két évet, mely alatt beutazom a világot, és elmerülök úgy igazán olyan helyeken, mint Kolumbia vagy Japán.
De jelenleg nem gondolok erre, csak arra, hogy továbbra is nyerjek. Szeretem a nyomást, azt az érzést, hogy nem bukhatunk el, hogy minden nap a lehető legjobbadat hozd, a legmagasabb szintet fogadd csak el magadtól. Az évek alatt ez az érzés eggyé vált velem.
200 százalékot fogok beleadni, hogy segítsem a csapatot ezen a világbajnokságon. És mint mindig, ott leszek, hogy játsszam a futballt, ahogyan azt megtanultam annak idején Xavitól és Iniestától. Játszani a futballt, ahogyan igazán szeretem.
