Az FC Barcelona Femení aranylabdás középpályása, Alexia Putellas adott hosszú interjút a ‘The Players Tribune’ internetes oldalnak. Alexia a női futball népszerűsítésének egyik, ha nem a legfontosabb alakja.
„Az Aranylabda éjszakája még mindig homályosan dereng csak számomra. Egyik pillanatban elhagyom a válogatott edzőtáborát, majd egy privát géppel Párizsba repülök, ezt követően pedig arra eszmélek, hogy Kylian Mbappé átadja nekem a trófeát. Körülnézek ebben a csodálatos színházban, és meglátom az első sorban a családomat, illetve Leo Messit. Történelmi éjszaka volt ez, nem csak számomra, hanem a többi csapattársam számára is, akiket jelöltek erre a díjra, közülük négyen szintén a spanyol válogatottan erősítik. Kihagyhattuk volna ezt az eseményt, elvégre másnap Skócia ellen játszunk EB-selejtezőt, de mindannyian tudtuk, hogy ez képtelenség. Az utolsó spanyol aranylabdás Luis Suárez volt 1961-ből. Hogyan is mondhattunk volna nemet a meghívásra?
Édesanyám és a testvérem nem sokat tud a labdarúgásról. Ők jelentenek számomra mindent, így nagyon boldog voltam, hogy velem jöttek Párizsba, és megoszthattam velük ezt a csodálatos pillanatot. Az ünnepség alatt odajöttek hozzám és azt mondták: ‘Alexia, nézd, készítettünk egy közös képet ezzel az emberrel… meg tudnád nekünk mondani, ki is ő pontosan?’. (nevet)
Nem találkoztam az ünnepség óta a trófeámmal. A ceremónia után ugyanis a sajtónak nyilatkoztunk, ezt követően elbúcsúztam a családomtól és visszarepültünk Sevillába, a Skócia elleni mérkőzésre. Nem volt időnk ünnepelni, az Aranylabdát pedig a hotelszobában hagytam, a meccs után odaadtam a klubnak, náluk van azóta is.
📍 Dubai@alexiaputellas 🔝 of the World! 👑@Globe_Soccer pic.twitter.com/qeqk5j1t9C
— FC Barcelona (@FCBarcelona) December 28, 2021
A Burj Khalifában vagyok, erre csak akkor eszméltem rá, amikor ránéztem a telefonomra. A Globe Soccer dubai díjátadójánál kivetítették a fotómat ennek az több száz méter magas épületre, én azonban semmit nem tudtam erről, mert benne voltam, amikor ez történt. Csak akkor észleltem, amikor felhívtak telefonon. Úgy tudom, ez az első alkalom, hogy egy női futballista képe szerepel itt, ez pedig nagyon klassz dolog, jót tesz a női futball népszerűsítésének.
A népszerűség egy olyan új dolog, amit még mindig rendeznem kell magamban. Az életem teljesen megváltozott tavaly, én azonban nap mint nap csak a futballra koncentrálok. A többivel nem foglalkozom.
Kisgyermekkorom óta az volt a célom, hogy a Barça játékosa legyek. Amikor ebben a csapatban játszom, úgy érzem, hogy egyszerre képviselem magamat, a családomat és az otthonomat is. Emlékszem, hogy hat évesen a billiárdasztalon nézem az El Clásicót. A családomban mindenki óriási Barcelona-szurkoló, amikor nem tudtunk kimenni a mérkőzésre, akkor gyakran a La Bolerában, egy bárban néztük a meccset, amely a lakásunk mellett volt Mollet del Vallés-ben. A nagy meccsekre mindig kipakolták, hogy minél többen beférjenek, édesapám pedig feltett a billiárdasztalra, hogy a felnőttek között is láthassam a kivetítőn a mérkőzést. Csak arra emlékszem, hogy nagyon ideges voltam, bár nem nagyon tudtam, pontosan mi is történik. Csak azzal voltam tisztában, hogy valami fontos.
Korábban azt hittem, hogy a Camp Nou csak férfiaké. Gyermekként a szüleimmel, a nagynénéimmel, a nagybátyáimmal és a nagyszüleimmel mentünk busszal a stadionhoz, a Mollet penyával. Már akkor is a lehető legközelebb akartam lenni a pályához, látni akartam közelről a játékosokat. Mindig ragaszkodtam hozzá, hogy olyan közel legyünk a pályához, amennyire csak lehet, még akkor is, ha ez a kilátás rovására ment. Minél inkább részese akartam lenni a csapatnak. Ha akkoriban azt mondták volna nekem, hogy egy nap ráléphetek a stadion gyepére, azt mondtam volna rá: ‘Pfff, dehogyis.. itt csak a férfiak játszanak’. Hat éves korom óta erről álmodtam, ennek a beteljesülése volt az, amikor tavaly pályára léphettem a Camp Nou-ban. Amikor ott vagy az öltözőben, a kezdőkörben, akkor egy pillanatra meg kell állnod, és el kell gondolkodnod, mi is történik abban a pillanatban. A hely tiszteletet parancsol.
Alexia prezentálja a Camp Nou közönségének az Aranylabdát
Gyakran hallottam, hogy azt mondják velem kapcsolatban: ‘Ez a lány más, mint a többiek… van benne valami különleges’. Én azonban nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, egyszerűen csak játszani szerettem volna. Bárhol, bármikor, ahol csak lehetőségem volt. Amikor a szüleim elmentek otthonról kávézni a plázába, előkaptam a labdámat, lementem az utcára és a lövéseket gyakoroltam a városháza falánál. Nagyon sokat játszottam az utcán, annyira sokat, hogy a lábam tele volt sérülésekkel. Édesanyám ekkor mondta azt, hogy a lábaim érdekében jelentkezzünk egy klubhoz. Ez sem segített, mert továbbra is fociztam az utcán, a sérülések pedig megmaradtak. (nevet)
A pályafutásom egy kis hazugsággal indult. Sabadell-be mentünk, ahol a család egyik barátja már csapattag volt, a minimum korhatár azonban nyolc év volt, én pedig még csak hét voltam, így egy kicsit csalnunk kellett. Emlékszem, hogy a családom mindig segített eljutni edzésre, pedig fél órára volt az út, munka után mentünk. Ha a sor a nagynénimre került, akkor mindig a nagy hathengeres motorjával mentünk. Tizenegy-tizenkét éves lányokkal játszottam, hazatérve mindig panaszkodtam a szüleimnek, hogy nem tudok olyan erősen rúgni, mint ők, de ennek ellenére imádtam csinálni.
Alexia már kiskorában is igyekezett minél közelebb lenni a pályához
Diák koromban még mindig nem tudtam betelni a labdarúgással. Reggeltől délutánig iskolába jártam, utána pedig egész nap edzettem, fejben már akkor is egy profi játékos életét éltem. Ha tehettem volna, akkor a nap huszonnégy órájában játszottam volna.
A Barcelona hitt a női labdarúgásban. Amikor 2012-ben csatlakoztam a klubhoz évek teltek el anélkül, hogy bármit is nyertünk volna. Egyszerűen nem tudtuk túllépni a képzeletbeli határvonalat. A Barça pedig ahelyett, hogy átgondolta volna, hogy megéri-e ez, duplán kiállt mellettünk, még akkor is, ha az eredmények nem jöttek, a klub elkötelezte magát mellettünk. Tudták, hogy előbb utóbb az eredmények is jönni fognak.
Talán furcsán hangzik, de Lyon elleni 2019-es, budapesti BL-döntő kudarca segített nekünk. Ez volt az egyik legfontosabb pillanat közös utunk során. Minden tiszteletem a Lyoné, teljesen más szinten játszottak, a közelükbe nem kerülhettünk, de soha nem éreztük azt, hogy kudarcot vallottunk volna. Érdekes dolog egy ekkora vereséget követően azt mondani, hogy megnyugodtam, de azt mondtam magamnak: ‘Nos, ez a játék kell a BL-győzelemhez?’. Az utunk ezt követően már egyértelmű volt, még keményebben dolgoztunk.
A 2021-es döntőt sérülten játszottam végig. Három nappal a finálé előtt az edzésen a combomhoz kaptam, éreztem, hogy baj van. Beszéltem az edzővel, az orvosi csapattal, ők pedig azt mondták nekem, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt. Másnap még mindig fájdalmakkal küszködtem, olyannyira, hogy tíz perccel az edzés kezdetét követően abba is kellett hagynom, nem bírtam tovább.
Úgy éreztem, hogy az álmomhoz vezető utolsó ajtó bezárul előttem, nem tehetem jóvá azt, amit Budapesten elrontottunk.
Nem tudtam más tenni, egy nappal a döntő előtt megpróbáltam magamnak bebeszélni, hogy nem vagyok sérült. Tényleg el kellett hinnem ezt. A csapattársaim iránt érzett tiszteletem miatt nem játszhattam a szokottnál gyengébben. Minden embernek magam körül csak annyit mondtam: ‘Sérülés? Milyen sérülés, ne beszélj nekem erről.’. A meccs után két hétre kidőltem, mert súlyosbodott a sérülésem, de megérte a küzdelem, az áldozat. Az ünneplés alatt olyan extázisban voltam, hogy semmit nem éreztem az egészből.
Tudtam, hogy megverjük a Chelsea-t. Talán azért voltam ebben annyira biztos, mert mi már túl voltunk korábban egy döntőn, de éreztem, hogy ez teljesen más lesz. Maximálisan bíztunk magunkban, a játékfelfogásunkban, a taktikánkban, egymásban. Nehéz szavakba önteni ezt az érzést. Amikor 1-0-nál a nekünk megítélt büntetőt mentem elvégezni, nem izgultam, teljes nyugalommal mentem a kapuhoz, tudtam, hogy belövöm, és tudtam azt is, hogy megnyerjük a meccset.
A 2019-es vereséget követően elképesztő menetelést mutatott be a Barcelonával, amely végül simán nyerte a Chelsea elleni finálét
A nyomás egy függőség. Mindig is nyerni akartam, utáltam veszíteni. Már gyermekként is szükségem volt valami tétre, amiért játszok. De a Barçánál eltöltött tíz év után? A klubnak a szelleme megszáll téged, ha nem, akkor nem is maradsz sokáig itt. Minden meccset meg kell nyerned, nincs más választásod. Számomra nem lehetséges enélkül a felfogás nélkül a futball. Nem tudnék másképp hozzá állni, csak így.
A futball nincs nemhez kötve. Gyermekként, még Mollet-ben én voltam az egyetlen lány, aki focizott. A fiúkkal játszottunk a parkban, de ez soha nem jelentett problémát. Soha nem mondták azt nekem, hogy ne tudnék játszani, egyszer se bántottak hasonlóval. Senki nem vonta fel a szemöldökét, mikor megtudta, hogy futballista szeretnék lenni. Tudom, hogy szerencsém volt, mert a családom olyan volt, amilyen, hogy olyan barátaim voltak, amilyenek, de úgy gondolom, hogy minden lánynak így kell hozzá állnia a dolgokhoz. A következő generációnak ez már természetes kell, hogy legyen. A futball mindenkié.
Ha egy nap visszavonulok, felkapom a mezemet, a sálamat és felszállok ismét arra a buszra a Mollet penyával, akárcsak gyermekként, hogy megnézzem a következő férfi és női csapat mérkőzéseit annál a klubnál, amit gyerekkorom óta imádok.
Minden a keresletről és a kínálatról szól. Az emberek régen megkérdőjelezték azt, hogy van-e komoly érdeklődés a női futball iránt, mostanra odáig jutottunk, hogy a kínálatnak kell zárkóznia a kereslethez. Az alatt a húsz év alatt, amióta játszom, a világ teljesen megváltozott, ha pedig azt gondolod, hogy a női futball már elérte csúcspontját, nevetni fogsz néhány év múlva. Elképesztő lesz.”
