Kedves City,
Amikor évekkel ezelőtt megérkeztem ide, még fiatal voltam, nem volt gyermekem, tele voltam viszont álommal. Nehéz még csak elképzelni is, de most, hét évvel később, úgy távozom innen, hogy apa vagyok, és minden olyan álmomat megvalósítottam, ami valaha is volt.
Keserédes nap ez. A búcsú sosem könnyű, de számomra még ennél is nehezebb elbúcsúzni ettől a klubtól. Nagyon érzelmes pillanat volt, amikor a távozásom bejelentését követően kiléptem a csapat chatcsoportjából. Őszintén mondom, mindegyikük nagyon fog hiányozni. Másfelől azonban boldogan mondhatom, hogy bajnokként távozom, csak szeretet érzek a szívemben, ha a City-re gondolok. Hány játékosnak volt arra lehetősége, hogy egy triplázó csapat kapitányaként intsen búcsút?
Fantasztikus mindaz, amit elértünk. Öt Premier League-cím az itt eltöltött hét évem során. Két FA-kupa. És egy Bajnokok Ligája. A tripla. De ezek csak kupák. Amire viszont örökké emlékezni fogok, az az öltözőben uralkodó légkör, különösen igaz ez az előző szezonra. Nem gondoltam soha, hogy valami hasonlót érzek majd bármikor is, hogy ilyen lehetséges a futballban.
Általában elég visszafogott ember vagyok. Kell egy kis idő, mire megnyílok mások előtt. Ebben a csapatban azonban mindannyian jól éreztük magunkat, viccelődtünk egymással, függetlenül a ránk nehezedő nyomástól. Az edzésen 5 a 2 elleni játékot játszottunk a tizenhatosnál, és a kedvenc párbeszédem Rúben Diasszal volt. Gondolom, mivel általában a játékom nagyon egyszerű, nem színezem túl a dolgokat, viccesnek tartották, hogy Zidane-nak hívjanak, amikor villantottam én is valamit.
Valahányszor ilyen szitu volt az edzésen, Rúben odajött hozzám és Zidane-nak nevezett.
Én pedig csak annyit mondtam neki: „Nem nem, ma Pirlo voltam. Holnap ismét Zizou leszek.”
Minden nap rengeteget nevettünk, ez pedig ritka a futballban. Óriási köszönettel tartozom minden játékos párjának, mert hatalmas szerepük volt abban, hogy igazán összecsiszolódjunk. Sok barbecuepartit szerveztek meg a közös csoportunkban, ami sokat dobott a hangulaton. Ez volt a legcsaládiasabb csapat, amiben valaha is játszottam, és hiszem, hogy ez kellett ahhoz, hogy végül elhódítsuk a Bajnokok Ligája serlegét idén.
Azt hiszem az elmúlt tíz évben egy picit megszállottja lettem a Bajnokok Ligájának. Valójában nem is kicsit, ha őszinte akarok lenni. Igazi megszállottság volt a részemről. 2013-ban a Dortmunddal elveszítettem a döntőt a Bayern ellen, ahol lelkileg teljesen összetörtem. Nincs olyan érzés, ami hasonló lehet egy bukott fináléhoz. Tíz évig kísértett ennek az emléke. A karrierem ezt követően arról szólt éppen ezért, hogy minden kupát megnyerjek, ezért is igazoltam a City-hez. Csak még súlyosabb volt a helyzetem két éve, amikor a Chelsea is legyőzött minket. A legnehezebb azonban nem ez volt, hanem a tavalyi elődöntő, ahol a kispadon néztem végig a Real Madrid elleni meccset az Etihadban. Miután Pep kihirdette annak a meccsnek a kezdőjét, felmentem a szobámba, hogy egyedül lehessek, mert lelkileg teljesen összetörtem. Annyira be akartam jutni a döntőbe, tudod?
Idén aztán valami átkattant nálam fejben. Tudtam, hogy megcsináljuk. Nem csak a Bajnokok Ligájára gondolok, hanem mindegyik másik sorozatra is. Hétről-hétre éreztem, hogy minden tökéletes ahhoz, hogy csúcsra érjünk. Még akkor is, amikor tíz ponttal voltunk az Arsenal mögött, tudtam, hogy megnyerjük a bajnokságot. Már évek óta nagyon erős és összeszokott mag alkotta ezt a csapatot, mint Kevin, Kyle, John, Phil, Bernardo és Ederson, aztán ehhez még jöttek olyan karakterek, mint Erling vagy Jack, ez pedig csak még erősebbé tett minket.
Szeretném elmondani, hogy Jack Grealish az egyik leginkább média által félreértett figura. Az egyik legjobb arc, akivel valaha is találkoztam a futballban. Nagyon humoros, de egyben alázatos, és óriási tehetség lakozik benne. Nagyon örültem a sikerének, hiszen tudom, mit jelent számodra sok pénzért egy nagy csapathoz igazolni, óriási rajtad a nyomás. Rengeteget melózott azért, hogy a következő szintre emelje a játékát ebben a szezonban, ezzel pedig rengeteget segített a csapatnak.
Aztán ott van Erling Haaland. Őszintén, nem tudom, mit vártam tőle, amikor megtudtam hogy leigazolták. Persze láttam a góljait, azt, hogy mennyire felkapott lett a Dortmundnál, és nagyon kíváncsi voltam arra, hogyan illeszkedik majd be hozzánk. Aztán megismertem, és nagyon meglepett az, hogy hogyan lehet valaki ennyire tehetséges, mindeközben minden nap egyre jobb és jobb akart lenni. Soha nem volt elégedett az adott napi teljesítményével. Úgy gondolom, hogy nála határ a csillagos ég. Messi és Ronaldo az egyetlen olyan játékosok, akiknél hasonlót láthattunk ezen a szinten.
Stefan Ortega, a csapat másodikszámú kapusa, egy másik olyan srác, aki szintén óriási változást hozott az életemben. Németként több közös is volt bennünk, jókat kávéztunk és beszélgettünk minden nap. Nélküle biztosan nem tudtam volna ilyen jó idényt futni, jobban meg tudtam nyílni, hála neki. A futballban szükséged van olyan emberekre magad mellé, mint amilyen Stefan volt nekem. Kevin de Bruynéhez szintén közelebb kerültem idén. Úgy éreztem, hogy bármit elmondhatok neki, ez a belsőséges kapcsolat pedig a pályán is megmutatkozik, hiszen tudod, ő nem csak egyszerű csapattárs, hanem egyben a barátod is.
Az ilyen karaktereknek hála minden mérkőzésnek óriási önbizalommal vágtunk neki, hittünk abban, hogy minden meccset behúzhatunk. Csodák történhetnek, amikor ennyire bízol a csapattársaidban, egyszerűen játszol, mindenféle kétely vagy túlgondolás nélkül. Talán ezért is tudtam ennyi kulcsfontosságú gólt szerezni ebben az idényben.
(És, hogy válaszoljak azoknak, akik elképedtek az Everton elleni gólomon — igen, direkt csináltam így. Tudok ilyen is lenni. Kérdezzétek meg Rúbent!)
Az egész szezon olyan volt, mint egy mozifilm, aminek nehezen tudsz jobb véget elképzelni, mint amilyen az isztambuli döntő volt. Picit olyan volt ez számomra és a családomnak is, mint egy hazatérés. Amikor landoltunk a reptéren és kinéztem az ablakon, átfutott a fejemen: a Manchester City csapatkapitányaként érkeztem a Bajnokok Ligája döntőjére, amit a nagypapám szülővárosában rendeznek.
Scott Carson mellett ültem a buszon, ami a hotelhez vitt minket. Ő is tagja volt annak a Liverpoolnak, amely 3–0-ról jött vissza 2005-ben a Milan elleni döntőben.
Azt mondta nekünk: „Ne aggódjatok srácok. Amikor Isztambulba érkezek, mindig egy Bajnokok Ligája trófeával távozom innen.”
Hahahah. Scottal a keretben nem veszíthettük el a döntőt.
Az egyetlen probléma a meccs időpontja volt. Helyi idő szerint este tízkor volt a kezdés, így szinte az egész napot a hotelben kellett töltenünk. Emlékszem, kinyomtam a telefonomat is, mert nem akartam üzeneteket olvasni. A TV se volt bekapcsolva, annyira ideges voltam. Fejben már legalább ötszáz alkalommal lejátszottam a döntőt azon a napon. Annyira vártam, talán túlságosan is, ha őszinte akarok lenni.
Egy dolgot soha nem felejtek el. A bemelegítés után Pep félrehívott engem az öltözőben és arra kért, hogy hagyjak egy kis időt Kyle Walkernek, hogy beszélhessen a fiúkhoz. Azt hiszem ez elég sok mindent elmond erről a csapatról, hogy mennyire összetartóak voltunk, Kyle ugyanis nem volt a kezdőcsapat tagja.
Emlékszem, elmondta mennyire szeret minket, majd így szólt: „Mindig is erről álmodtam. Menjetek ki és váltsátok valóra az álmom.”
Ami magát a meccset illeti, nos, nem sokat mondhatok. Még mindig homályosak az emlékek. El kell ismernem, nem játszottunk a legjobban, picit hezitáltunk úgy gondolom. De a végén megtaláltuk a győzelem kulcsát, mint minden bajnok.
A leginkább a hármas sípszóra emlékszem. Egyszerűen összeestem a kapunknál, túl sok volt nekem az a pillanat. A fűbe temettem az arcomat, és megpróbáltam feldolgozni mindazt, ami abban a pillanatban történt. Amikor felálltam és körülnéztem, könnyekben kitörő Inter-játékosokat láttam magam körül, és pontosan tudtam, hogy mit éreznek. Így odamentem mindegyikőjükhöz, hogy megmondjam nekik, mennyire büszkék lehetnek arra a szezonra, amit produkáltak, hogy ekkorát harcoltak. Sokat segítettek a kudarcok, hogy a helyes perspektívába tegyem ezt magamban. A határ nagyon vékony egy nyertes és egy vesztes döntő között. Könnyedén történhetett volna másképp is.
A szenvedés és a nehéz időszakok mindig hasznosak valamilyen szempontból.
A vereség teszi a győzelmet, akkora élménnyé, annyira édessé.
Emlékszem, hogy ezt követően elindultam a pálya másik végéhez, ahol a többiek voltak. Elsőnek Stefannal találkoztam. Hosszú ideig öleltük egymást, az a pillanat nagyon megérintett lelkileg, el is sírtam magam, majd ő is. Az a pillanat volt a megtestesült boldogság és felszabadultság érzése.
Pep eközben csak annyit tudott mondani: „Megcsináltuk! Megcsináltuk! Megcsináltuk!”
Felmentem ünnepelni a lelátóra a feleségemhez és a családomhoz, akik azt mondták: „Megcsináltad! Megcsináltad! Megcsináltad!”
De nem. Pep szava az igazság. Megcsináltuk.
Minden beteljesült álom mögött van egy család, és legalább annyira fontosak, mint maga a játékos. A szüleim nagyon keményen dolgoztak azért, hogy futballista lehessen belőlem. Az édesapám egy sörgyár kamionsofőrje volt. Édesanyám eközben szakács volt egy uszoda kávézójában. A nagypapám volt az első, aki Németországba érkezett, hogy esélyt teremtsen egy jobb életre a családjának. Gündoganként ott állni azon a pályán, a csapat előtt, és felemelni a kupát, nos, nagyon érzelmes volt számomra.
El kell mondanom, hogy mindez nem sikerülhetett volna Pep nélkül. Néha kicsit nehéz mentálisan elfogadni azt, hogy ennyire megköveteli mindig a csúcsminőséget tőled. De aztán, amikor egy hullámhosszra kerül ő és a csapat a pályán, akkor ez az egész rendszer hihetetlen könnyeddé és gördülékennyé válik.
Mindig is szorosabb kötelék volt Pep és köztem.
Egyszer azt mondta nekem: „Bárcsak tizenegy középpályással játszhatnék. Ezek a srácok minden mérkőzésen öt lépéssel mindenki előtt járnak fejben.”
Életem egyik legnehezebb telefonhívása volt az, amikor Peppel közöltem, hogy nem hosszabbítok, elmegyek. Csak annyit tudtam neki mondani, hogy köszönöm. Nem csak az idei szezonért, vagy azokért a trófeákért, amiket szereztünk, hanem azért is, hogy elhozott ide. Soha nem fogom elfelejteni, hogy azon a nyáron, még a Dortmundnál, megsérült a térdem, meg is kellett műteni, így aggódtam, hogy kútba esik végül az átigazolásom. Pep azonban felhívott és azt mondta: „Ne aggódj, ez nem változtat semmin. Mi itt leszünk, várunk rád, bármennyi ideig is tartson a felépülésed.”
El tudom képzelni, mit gondoltak a rajongók, amikor ez a vicces nevű, csöndes srác sok pénzért megérkezett Manchesterbe, és a bemutásán mankóval sántikált.
Hát erre csak annyit tudok mondani…
Fél lábon sántikálva jöttem ide, de úgy távozom, mintha a felhőkben repülnék.
A triplázás és a látványos manchesteri ünneplés után azt gondoltam magamban: hova van ennél feljebb itt? Mi többet érhetek még el a City-nél? Hogyan lehet ez a kaland ennél tökéletesebb?
És a válasz az volt, hogy nem lehet.
Azt hiszem Pep abban reménykedett, hogy együtt jövünk Citybe, és együtt is távozunk, de tudom, hogy megérti a döntésemet. Biztosan az is könnyít a lelkén, hogy nevelőcsapatához igazolok. Remélhetőleg hamarosan újra találkozhatunk egymással a Bajnokok Ligája döntőjében.
Tudtam, ha valaha is elmegyek innen, egyetlen klub van a világon, amelyért ezt megtenném: a Barcelona. Kisgyermekkorom óta arról álmodoztam, hogy egyszer magamra ölthetem a gránátvörös-kék mezt. Biztos vagyok benne, hogy néhány éven még van a legmagasabb szinten, mely során segíteni akarom a Barçát visszakerülni oda, ahová igazából tartoznak. Találkozhatom régi barátommal, Lewával, és egy új edző keze alatt játszhatok, akit mindig is csodáltam. Amikor Xavival a tervekről beszélgettünk, minden nagyon természetesnek tűnt. Nagyon sok mindenben hasonlítunk egymásra, mind karakterben, mind pedig abban, hogyan is képzeljük el a futballt.
Tudom, hogy nagy lesz a nyomás Barcelonában. De szeretem a nyomást. Szeretek kilépni a komfortzónámból. Nem könnyű helyet kerestem, hanem új kihívást. Erről szól a következő fejezet.
Alig várom, hogy a Barcelona mezében játszhassak. De előtte szeretnék még néhány szót szólni a City-hez, a csapattársaimhoz, mindenkihez, aki a klubnál dolgozik.
Szeretném, ha tudnák, hogy mindig is különleges helyet foglal majd el a szívemben a klub. Ezt pedig semmi nem változtathatja meg. Nem tudja semmi megtörni ezt a szerelmet.
Az egyetlen dolog, amit tudok mondani: köszönöm.
Átélhettem ezt az álmot, mert olyan edzőim voltak, akik mindig (olykor nagyon keményen!) jobb és jobb teljesítményt vártak el tőlem. Olyan csapattársakkal játszhattam, akik megkövetelték maguktól a szép játékot, mert megérdemlik a szurkolók, hogy jó futballt láthassanak, elvégre több ezer kilométert utaztak értünk. Hálával tartozom a klubnak, akik bíztak bennem, lehetőséget adtak arra, hogy csatlakozzak egy ennyire ambiciózus projekthez. Köszönöm az orvosoknak és a stáb többi tagjának, akik elképesztő munkát végeztek rajtunk, hogy testileg végig egyben maradjunk a szezon során.
Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb embernek a fejében a gólok, a gólpasszok vagy a kupák maradnak majd meg ebből a csodálatos időszakból. Én azonban valami mást mentek el az emlékezetemben.
Igen, a futball valóban fantasztikus volt.
De az emberek, akik ebben részt vettek, még jobbak voltak.
Örök életemben emlékezni fogok mindannyiótokra.
Köszönök mindent nektek.
Tisztelettel,
İlkay
