Még tavaly decemberben készítettem egy mélyrehatóbb elemzést a spanyol labdarúgás akkori helyzete kapcsán. Több dolog okán is megszülethetett volna az a cikk már korábban is, végül Luis Enrique világbajnokságot követő elbocsátása volt az utolsó csepp a pohárban számomra, ez motivált rá, hogy megírjam.
Nos, mint kiderült, az még messze nem a mélypont volt Spanyolország helyzete kapcsán, sajnos. Pedig, ha ránézünk a férfi és a női válogatott eredménysorára, azt gondolhatnánk, hogy minden rendben. A férfiak nemrég elhódították történelmük során először a Nemzetek Ligáját, ahol büntetőkkel győzték le Horvátországot. A nők eközben, hiába több fontos hiányzó, megnyerték az Európa-bajnok angol válogatottal szemben a világbajnokságot, ugyancsak történelmi sikerről beszélünk. A spanyolok ezzel felzárkóztak a németek mellé, egyedül ez a két nemzet büszkélkedhet azzal, hogy a férfiaknál és a nőknél is felértek a világ tetejére.
Amennyiben azonban mélyebbre ásunk, láthatjuk, hogy a rendszer továbbra is rohad, csak most már látszatát sem tudják kelteni annak, hogy a dolgok rendben mennek. A bajnokság gazdaságilag és játék terén is romokban, az edzők sorban lázadoznak a játékvezetők inkompetenciája ellen, a vezetés eközben mossa kezeit, és vígan söpri szőnyeg alá a kritikákat.
A nőknél eközben ott volt az a tizenöt játékos, aki még tavaly szeptemberben jelezte: nem hajlandó addig felhúzni magára a Selección mezét, ameddig nincs gyökeres változás a szövetségnél, illetve a szakmai stábnál. Hosszas párbeszédek és néhány játékos közvetítői munkájának köszönhetően aztán a legtöbben visszatértek a csapathoz a nemrég véget ért világbajnokságra.
Néhányan azonban úgy döntöttek, még a javított körülmények ellenére sem képesek tiszta szívvel ezt a rendszert szolgálni, így lemondanak a női futball növekedése szempontjából oly jelentőségteljes világbajnokságról, valaki az utolsó nagy lehetőségét dobta el ezzel.
A spanyol játékosok megmutatták a tornán képességeiket, igazi csapatként funkcionálva hódították el a kupát. Az edzői stábbal eközben szinte minden játékos rideg és kimért volt, érezhető volt a feszültség a felek között, nem tudtak egymással ünnepelni, közösen örülni a győzelmeknek. A siker így még értékesebb és nagyobb.
A győzelmi mámor azonban nem tartott sokáig. A mérkőzésen ugyanis Luís Rubiales, a Spanyol labdarúgó-szövetség (RFEF) elnöke önmagából kivetkőzve, ágyékát fogdosva őrjöngött a VIP-páholyban, illusztris vendégek közepette, ahol ő képviselte a spanyol labdarúgás legmagasabb intézményét. A díjátadón ezt tovább tudta azzal srófolni, hogy két kézzel megragadta a Barcelona korábbi játékosának, Jenni Hermosónak az arcát, majd örömében szájon csókolta őt. Az ünneplés közepette aztán többek között a Real Madrid szélsőjét, Athenea Del Castillót is felemelte, és vállán fogva cipelte, mint valami kislányt.
A médiában természetesen futótűzként terjedtek a videók, fotók. Miután a szövetség rájött, mekkora bajba kerültek Rubiales infantilis viselkedésének köszönhetően, aki nem tudta leplezni valódi énjét, mindent elkövettek, hogy – jó szokásukhoz híven – szőnyeg alá söpörjék ezt az ügyet is. Rubiales és Jorge Vilda, a csapat edzője mindent elkövetett az Ausztráliából hazafelé tartó gépen, hogy meggyőze Hermosót, hogy egy közös videóban tisztázzák a helyzetet az elnökkel, elcsitítva a panaszáradatot, megmentve Rubialest az elszámoltatástól. A módszerek között volt minden, többek között érzelmi zsarolás is, ahol Rubiales a gyermekei jólétével próbálta jobb belátásra bírni Jennit, aki azonban nem engedett. A szövetség vezetője végül az eset másnapján készített videót, amiben igyekezett elnézést kérni, bár nem mondta ki egyértelműen, hogy hibázott. A várakozásoknak megfelelően ezzel még olajat is öntött a tűzre, csak még súlyosabb lett a helyzete.
Ebben a hangulatban jutottunk el augusztus 25-ig, ahol is az RFEF a helyzetre való tekintettel rendkívüli közgyűlést hívott össze. Minden spanyol forrás egyötetűen arról írt az eseményt megelőző este, hogy Rubiales döntött: lemond posztjáról, 2024 elején pedig előrehozott választást írnak ki. Ennek fényében óriási meglepetést szolgáltatott az elnök, aki pénteki beszédében minden felelősséget levéve a válláról, a társadalmat tette felelőssé azért a helyzetért, amibe került. Szerinte a csók nem volt több egyszerű puszinál, amit a lányainak is szokott adni, semmi rosszat nem tett, sőt mi több, Hermoso húzta közelebb magához, és még igent is mondott a csókra, mikor az elnök rákérdezett.
A felvételeket elemezve rájöhetünk, hogy ez egyszerű hazugság. Valóban mondott valamit a játékosnak Rubiales, ezt követően azonban rögtön jött a csók, a játékosnak esélye se volt reagálni rá. Lehetősége se nagyon lett volna erre, mivel két kézzel megragadta az arcánál fogva. Rubiales tehát a felvételek kikerülése ellenére is hülyének nézett mindenkit, az egyszerűbb út helyett pedig a nehezebb ösvényt választotta. A szövetség első emberének tette rendkívül súlyos, amivel nem csak a spanyol futballt, hanem egész Spanyolország társadalmát bemocskolta. Tettét számos politikus – köztük Pedro Sánchez miniszterelnök -, klubelnök és férfi, illetve természetesen női játékos egyöntetűen elítéli, sőt, a FIFA fegyelmi bizottsága is vizsgálatot indított vele szemben. Az etikai szabályzat tettét a súlyos kihágások közé sorolja, ennek megfelelően nem csak a posztjával fizethet érte, hanem kinézhet neki jókora pénzbüntetés, mérkőzésről eltiltás, illetve magában a szövetségben sem vállalhat hosszú évekig munkát, amennyiben a Sport Közigazgatási Bírósága (TAD) végül bűnösnek találja.
Rubiales elkövette azt a hibát, hogy nárcisztikus jellemként saját hatalmát felül, a női futball erejét pedig alábecsülte. Olyan mértékű összefogás indult minden játékos között, ami példátlan, legyen az amerikai, angol, svéd vagy francia, mindannyian támogatják ezt az ügyet. Rubiales ezt nem gondolta volna, és a végén ez lesz a veszte.
Érdemes visszaemlékezni arra, hogyan irányította a tavaly ősszel leköszönő tizenöt játékos ellen a közvéleményt a szövetség. Lépésüket egyszerű szeszélyként állították be, az idő azonban nem a szövetséget igazolta. Ehhez nem volt szükség másra, mint hogy Rubiales mindenki előtt megmutassa valódi arcát. Rubiales a közvélemény irányítását ezúttal magára vállalta, amikor a fent részletezett hazugságokkal próbálta áttolni a felelősséget Hermosóra és a közvéleményre. Jenni, aki maga egyébként csendesen tűrte az ügyet, ezt már nem nézte tétlenül, közleményben reagált:
„Szeretném tisztázni, hogy soha nem járultam hozzá ahhoz a csókhoz, amit adott nekem, és semmilyen esetben sem törekedtem az elnök felemelésére, ahogyan ő említette. Nem tűröm, hogy megkérdőjelezzék az állításomat, még kevésbé, hogy olyan szavakat adjanak a számba, amilyet nem is mondtam.”
Feltehetjük magunkban a kérdést, milyen lehet Luis Rubiales a színfalak mögött, ha több tízezer ember előtt, egy világbajnoki fináléban, ország-világ szeme láttára ennyire nem tud uralkodni önmagán? Nem, nem szeszély volt, azok a játékosok nem bírták tovább a rohadó rendszert elviselni, így fájó, de szükségszerű döntést hoztak. Őket pedig a legfrissebb hírek szerint most már mindenki követi, az összes világbajnok ugyanis egyöntetűen kijelentette: ameddig Luis Rubiales a szövetség élén van, nem hajlandóak magukra húzni a válogatott mezét. Az elnök lemondását követelő levelet eddig összesen 83 (!!) játékos írta alá, velük nem számolhat tehát a folytatásban Jorge Vilda. A válogatott kevesebb mint egy hónap múlva játszik Svédországgal, a frissen megalakult női Nemzetek Ligájában, sok ideje nincs tehát a szövetségnek, hogy rendezze sorait. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a férfiaknál is van egy lemondás, a Betis gólgyárosa, Borja Iglesias mondta azt, hogy az ő értékeivel összeegyeztethetetlen a vezetés álláspontja, így a folytatásban nem kíván a válogatottnál futballozni, egészen addig, ameddig Rubiales az elnök..
A világon nem sok olyan ország van, ahol egy történelmi sikert követően nem a feledhetetlen örömé a főszerep, ahol a játékosok teljesítményéről, a kiváló csapategységről szólnak a hírek és elemzések. Nos, Spanyolország sajnos ezen kevés országok közé tartozik. Itt a világbajnokság elhódítása az egyik legnagyobb intézményi válság kirobbanását hozta magával, ahol a játékosoknak az öröm helyett ismételten a harc maradt. Harc, hogy a következő generációnak ezzel már ne kelljen szembenéznie.
Végezetül álljon itt Sandra Riquelme, a Relevo újságírójának véleménye:
„Luis Rubiales élete végéig emlékezni fog a női futballra. Aki egészen a közelmúltig megvetette, alábecsülte és megpróbálta eldugni a világ elől. Milyen az élet, mi?”
